Átadták a Néprajzi Múzeumot, amely a Liget Budapest projekt keretében épített újabb nagyszabású épület. A múzeum tervezésére anonim nemzetközi tervpályázatot hirdettek, amelyen olyan világhírű építészek szálltak ringbe, mint, Rem Kolhaas, Bernard Tschumi,  Björke Ingels, vagy a Zaha Hadid Architects. A világelitből a nemzetközi zsűri egyhangú döntésével egy magyar terv, a Ferencz Marcel vezette NAPUR Architect pályaműve lett a győztes.

De a díjnyertes tervet meg is kellett valósítani.  A feladatot a ZÁÉV - Magyar Építő konzorcium kapta. Hogy hogyan épült a Néprajzi Múzeum?  Erről beszélgettünk Sánta Csaba (ZÁÉV) főmérnökkel, projektigazgatóval és Lendvai Péter (Magyar Építő)  létesítmény főmérnökkel, projektigazgató-helyettessel.

Kövesdy Gábor, Magyar Építő Fórum:  Mindenekelőtt beszéljünk az épület dimenzióiról. Ez egy óriási épület, ugye jól gondolom?

Sánta Csaba: 22 méterrel hosszabb, mint az országház, a szélessége valamivel kisebb. Alapterületét tekintve nagyjából két futballpálya méretű. A hatalmas méretek ellenére az épületnek ezt a tömegét nem látja az ember, mert körülbelül háromnegyede a föld alatt van. A legmagasabb pontja 22 méterre van a járdaszinttől, és a járdaszínt alatt van még 9 méter, ez 30 métert jelent.

Lendvai Péter: Ez egy átlagos tízemeletes épületnek felel meg.

MAÉP: Ha a két oldalon emelkedő félkörívet bezárnánk, akkor mennyi lenne ennek a körnek az átmérője?

S. Cs.: Egy kilométer pontosan.

MAÉP: Ügyes a tervező, mert ebből a tömegből nagyon kevés érződik.

L. P.: A föld alatti részek és a konzolosan kinyíló szerkezetek miatt kapott egy légiesebb formát.

MAÉP: A konzoloknál álljunk meg egy percre. Ez a ház egy utófeszített szerkezet. Leginkább hidaknál látni ilyen megoldást.

L. P.: Hidaknál teljesen szokványos technológia. Itt azért készült így, mert a konzolosan kinyúló részek miatt egy nagy épülettömeget kellett volna megtartani, és a tervező nem szerette volna ezeket oszlopokkal alátámasztani, hanem azt szerette volna, hogy ez a félkörív tényleg lebegjen.

MAÉP: Milyen nehézségek voltak az utófeszített szerkezet megépítésénél?

S. Cs.: Az egyik legnagyobb a COVID volt. Tudni kell, hogy itthon korlátozott az a kapacitás, amit utófeszítésre igénybe tudunk venni. Ezért egy német cég cseh leányvállalatával szerződtünk le, amelyik Lengyelországból hozta a dolgozókat, Szlovákiából pedig az anyagok egy részét. Ráadásul ez a COVID-időszakban volt, tehát az sem volt egyszerű, hogy úgy ütemezzük a munkát, hogy éppen akkor be lehessen jutni az országba, amikor az adott feszítési ütemet késedelem nélkül végre kell hajtani. A másik pedig az, hogy ez egy ötemeletes épülettömeg, amit tart. 11 méter a konzol kinyúlása, 40 méteres a leghosszabb faltartó, és van belőle egy-egy oldalon 7 darab. Feszítve van a földszint fölötti zónában, illetve a tető ferde zónájában.

L. P.: Ezeket a 40 méter hosszú faltartókat munkahézagképzés nélkül kellett betonozni. Ezeknek a betonozási ütemezése sem volt egyszerű.

S. Cs.: A faltartóra visszatérve, sok más probléma is volt. Ez egy mocsár volt valamikor, Duna-meder. Erre a tőzeges altalajra építettük az épületet. Gyakorlatilag úgy kellett építenünk, hogy szinte nem tudtuk mire letámasztani. Csinálhattunk volna egy 9-10 méter mély vasbeton lapot vagy cölöpözést gerendaráccsal, amit utána visszabontottunk volna, ez időben és költségben is irreális. Ráadásul a 21. században ennél azért komolyabb megoldásaink vannak. Úgyhogy egy szakaszos feszítést terveztettünk, azt hiszem, háromszor feszítettünk rá a pászmákra. Ennyiből, mondjuk, nem hídhoz hasonlítanám. De egyébként az az érdekes, hogy én kutakodtam, és nem találtam olyan épületet, ahol hasonló – vízszintesen utófeszített monolit – technológiát alkalmaztak volna a magasépítésben Magyarországon. De valószínűleg nem is volt olyan épület, ami indokolta volna.

Nekem nagy szívfájdalom, hogy a 11 méteres konzolkinyúlásból sokkal kevesebb látszódik, mert ez mégiscsak nagy mérnöki teljesítmény. Szerintem most olyan 8-9 méter körüli az, ahol ténylegesen látszik a konzolosan kiképzett óriási épülettömeg, ami a közel 300 m hosszú épület töredéke.

MAÉP: Lesz ennek a mérnöki teljesítménynek nemzetközi visszhangja?

L. P.: Valószínűleg lesz, mivel nemzetközi díjakat nyert az épület maga, és általában ilyenkor, ha jól sikerül a megvalósítás, akkor ez magával hozza a nemzetközi figyelmet is. És mi úgy érezzük, hogy itt maximálisan sikerült megfelelni a kívánalmaknak.

MAÉP: Hogyan történt egy régi Duna-mederben az épület alapozása, talajvíz-szigetelése?

S. Cs.: Itt már az első kapavágásnál bele kellett tegyük a mérnöki tudásunk legjavát. Lefúrtunk 1875 darab cölöpöt. Mivel az épület 75%-a föld alatt helyezkedik el, iszonyatos felhajtóerő van. A régi Duna-meder miatt egyébként is magasan van itt a talajvíz.

L. P.: Itt mindenképpen meg kell említenünk, milyen a talajvíz elleni szigetelése az épületnek. Ahogyan Csaba is mondta, a 75%-a az épületnek a felszín alatt van. De ne mélygarázsként képzeljük el a pinceszinteket, gyakorlatilag a kiállítóterek 80%-a a pincében helyezkedik el az egyéb gépészeti és raktározási területek mellett. Ezek nem ázhatnak be, porszárazsági követelményeknek kell megfelelnünk. Ezért az amerikai hadsereg által kifejlesztett hadiipari szigetelőanyaggal dolgoztunk. Ez a szigetelőanyag olyan tulajdonsággal bír, hogy önjavító, „hozzágyógyul” kémiai kötéssel a betonhoz. Az a tulajdonsága, hogy ha sérülés éri, akkor megpróbálja javítani magát. Amikor elkezdtük ezt az épületet, ez az egyetlen ilyen anyag volt a piacon. Nem lehet letépni puszta kézzel. Most már a konkurencia is felzárkózott, de ők alapvetően mechanikai tapadással dolgoztak.

S. Cs.: Állítólag rakétasilókhoz fejlesztették ki, 60 méter mélységű alépítményeket raktak az óceán mellé, és ehhez egy olyan anyagot kellett kifejleszteni, hogy ha bármilyen sérülés éri, akkor ne kelljen visszabontani azt a 60 métert.

Ezzel a módszerrel, ha bejut a víz a szerkezet vagy a szigetelés mögé, nem tud a szigetelés és a beton között vándorolni, mint egy hagyományos, akár bitumenes, akár PVC vagy HDPE lemezszigetelésnél. Az alaplemeznél ez azért jó, mert ahol megjelenik a nedvesség, ott van a sérülés, injektálással simán meg lehet javítani.

Sánta Csaba

MAÉP: Nézzük a föld feletti arculatot, elemeket.

L. P.: Igen, mindenképpen meg kell említenünk a homlokzat kialakítását. Ezt se mondhatnám szokványos homlokzatnak. Megépítettük magát a vasbeton szerkezetet, ez kapott egy függönyfal szerkezetet, majd az egészre felépítettünk egy függesztett acélszerkezetet, melyek a látvány betonelemeket és a homlokzati alumíniumszerkezetet tartják.

A népi motívumokat magában foglaló szalagok alumíniumból készültek, a tervező mindig fényrácsnak hívta, amivel szerette volna megoldani az épület árnyékolását is. Ez az egyik fő látványeleme az épületnek. Ugyanis itt a világ összes tájáról próbált népművészeti motívumokkal dolgozni a tervező.

MAÉP: Igen, itt van 20 hazai és 20 nemzetközi népi motívum. De hogy rakták ezt föl?

S. Cs.: Három homlokzat van az épületen. A vasbeton szerkezet után van egy alumínium függönyfal tele alakos üveggel, amin követi az épület ívét az összes osztás. Rengeteg olyan üvegünk van, amit külön méretezni kellett, az üvegtáblák zöménél egy pontra esik a teljes terhelés.

MAÉP: Ez itt nem látszik, mint a Zene Házánál, ahol viszont nagyon jól látszik, hogy ezeket az üvegtáblákat szintén egyedileg méretezni kellett.

S. Cs.: Így van. Ott a magasságuk miatt, itt az elhelyezkedésük és az alakjuk miatt.

Aztán van egy acélszerkezet, aminek csak a gyártmánytervezése körülbelül egy év volt. Mindent ki kellett számolni a milliméter tizedének a pontosságával, mert a hőmozgások, az épület egyéb mozgásai semmilyen deformációt nem engedhetnek meg, ezért úgy néz ki, hogy acélkonzolokra van felfüggesztve az egész acélszerkezet. Tehát az, amit látunk a „matyó” minta mögött, amire felsétálnak az emberek, sehol sem támaszkodik a talajra. És az épületre is csak fönt létránként egy ponton van felfüggesztve, illetve alul vissza van támasztva pár helyen.

Annak idején egy hegesztett Vierendel jellegű tartó volt az elképzelés, de a mérete miatt ezt az eredetileg elgondolt hegesztéssel a helyszínen szinte lehetetlen lett volna kivitelezni. Egy elkészült üveghomlokzat előtt, az időjárásnak kitéve ez akkora kockázatot rejtett magában, amit nem lehet bevállalni. Ezért némi kis tervezői kompromisszummal, de csavarkötésekre át lett dolgozva, és szerintem nem is zavaró az a néhány csomólemez, ami esetleg látható.

L.P. És akkor eljutottunk a fényrácshoz. Eredetileg a német Lichtgitter termékét tervezte felrakni a tervező. Mi Nagév rácsnak hívtuk azt a rácsot, amivel például gépészeti tereket burkolunk. Nyugat-Európában a Lichtgitter-rácsot egyébként használják a tervezők homlokzatokra.

S. Cs.: Amit nem használnak, az a pixelbetét, ezt már a Marcelék (Ferencz Marcel, a tervező, szerk.) találták ki. Nagyon sok vita volt, hogy ezt hogyan lehet megcsinálni. Volt olyan gyártó, aki azt mondta, hogy lézerhegesztéssel, mások hogy ragasztással. A ragasztástól elálltunk, mert a hőmozgások miatt attól tartottunk, hogy egy idő után annyira kitágul a foglalat vagy elenged a ragasztó, hogy mondjuk kilökdösik az emberek, vagy kiesik magától. A hegesztés az egy járható dolog lett volna, de akivel tudtunk tárgyalni és megfelelő szakértelemmel bírt, az olyan átfutási időt mondott csak az elemeknek a legyártására, mint ami az egész épület megvalósítására volt nekünk.

L. P.: Az eredeti Lichgitter-rács mérettűrései nem engedték volna meg, hogy ezt a pixelt be tudjuk helyezni. Gyakorlatilag lehetetlen lett volna belehegeszteni, kipotyogtak volna.

S. Cs.: Úgyhogy itt is kicsit módosítani kellett az elképzeléseinken. Itt pont szerencsénk volt azzal, hogy a COVID-válság miatt az autóipar kicsit betegeskedett, ezért autóipari beszállítókkal tudtunk tárgyalni, akik a karosszériaelemek gyártása miatt elég jártasak az alumíniumötvözetekben meg a robottechnológiában. És a fényrácsot, illetve a pixelek behelyezését velük sikerült megcsinálni.

Egyébként tizedmilliméterekről beszélünk, a tervezett standard fényrács termékben a toleranciák akkorák, hogy nem biztos, hogy éppen be tudtuk volna nyomni azt a kis pixelt a helyére. Úgyhogy egyedileg legyártottuk ezt a rácsot, ami gyakorlatilag egy fésűként bevagdalt 30 mm-es alulemez. Kettő össze van nyomva egy préssel és a nagy nyomás miatt megfolyik az anyag, úgy kapaszkodik össze. A végén vagy a szélén a keret ugyancsak ilyen fogazott jelleggel belemegy a keret nútjába, egy szegecselt jellegű elkalapált véggel. Nagyságrendekkel szebb, mint egy hegesztett megoldás. Maga a pixel egy egyedileg extrudált szálanyagból készült, olyan, mint egy zártszelvény, csak az a lényeg, hogy vállat képezzünk kívül-belül, és a bepattintás után a pixel nem mozdul se ki, se be. A gyártmánytervezés során pontosan kiszámolták, hogy bármilyen hőmérsékleti viszonyok között ennek ott kell maradnia.

L. P.: Csak roncsolással lehet eltávolítani.

S. Cs.: Volt 2500-fajta pixelképünk, ezeket egy robotkar rakosgatta bele a rácsokba.

L. P.: Tényleg egy autóipari robot nyomogatta bele egyenként azt, amiből 455 ezer darab van.

S. Cs.: Egy év volt csak az előkészítése és gyártmánytervezése, hogy egyáltalán a tényleges gyártásnak neki tudjunk állni.

MAÉP: Nézzük a felszín feletti másik emblematikus részt, a tetőkertet. Milyen vastag földréteg van az épület tetején?

S. Cs.: Nem túl vastag, 40-60 centis. A fáknál nyilván több, de az a gyökérzet miatt kell. A föld is egy speciális keverék, mérnökök számolták ki és határozták meg a pontos összetételét, szemmegoszlását. A tető emelkedik, és főleg a végén már annyira meredek, hogy fennáll a veszélye, hogy roskadni fog az ültető közeg. Ezért nem is szabadott, meg nem is nagyon tudtunk magasabb agyagtartalmú ültetőközegben gondolkodni.

L. P.: Figyelni kellett ennek az anyagnak a vízáteresztő képességére. Hogy valamennyire vízmegtartó legyen a közeg, hogy a növények ne száradjanak ki, de humuszosabb, agyagosabb talajban, amelyek a vizet megtartják, tényleg nem lehetett gondolkodni. Egyszerűen elértek volna egy olyan telítődöttségi súlyt, amely ha megroskad, megcsúszik, gyakorlatilag feltépte volna a szigetelést, ami alatta van.

S. Cs.: A mérnöki számítások alapján nem fog roskadni, de ettől függetlenül a biztonság kedvéért beépítettünk statikailag is a kvázi lecsúszó tömegre méretezett vízgátakat, terelőgátakat, amelyek egyébként lezúduló nagy mennyiségű csapadék esetén azt a lefolyási pontokra össze tudják gyűjteni, hogy ne a legaljára menjen le, és ott egy nagy tó keletkezzen.

MAÉP: Az épület burkolata hogyan alakult ki?

S. Cs.: Vannak a kéregpaneljeink, amelyek esetében annyira vékony szerkezetekről beszélünk, hogy ehhez külön statikai számítások kellettek. A rögzítéséhez pláne. A kerengőnél, ahogy felsétálunk, az acélszerkezet attikaként körbe van burkolva. A hely a külső és belső elem között körülbelül akkora, hogy az én 9 éves kislányom még éppen beférne. Ezeknek a rögzítési módja mind-mind szinte kőről kőre (kéregpanelről kéregpanelre) egyedileg megtervezett. Illetve minden egyes követ pontos geometria szerint kellett elhelyezni, hogy az ívet pontosan kövessék. Erre még kaptunk is egy milliméterre, sőt tizedmilliméterre bekottázott tervet, ami azért már irreális. Ezek a szerkezetek ennél nagyobb toleranciát is megengednek. Nagyjából azért összejött ez. A bejárati előterek feletti mennyezetünkön ugyanez a kéregpanel van, ebből egy-egy elem, nem is tudom hány száz kiló.

L. P.: 300-tól 600-ig.

S. Cs.: Ezek alatt sétálunk be az épületbe, emiatt is ezt azért rendesen kellett rögzíteni. Belekerült hálós vasalás, belekerültek belehegesztett menetes hüvelyek, külön tartót gyártottak le az acélszerkezethez való rögzítéshez. Gyakorlatilag úgy van méretezve, hogy elvileg egy pont elbírná az egész kő súlyát. De persze mindenhol 4-6-8 pont van.

L. P.: Erről még annyit kell tudni, hogy pont a konzolos részek alatt a tervező 3 cm vastag köveket tervezett, de a gyártó jelezte felénk, hogy egyszerűen nem megy, lehetetlen ilyen vékonyan ilyen geometriájú és ilyen síkbeton elemeket gyártani. Tehát itt is bele kellett nyúlnunk mind az acélszerkezetbe és mindennek a statikájába, mert 5 centire fel kellett húzni a vastagságot, hogy egyszerűen semmilyen körülmények között se repedjenek el.

S. Cs.: Beépítettünk még padlóburkolatként 8000 m2-nyi andezit lapburkolatot. Amikor körülnéztünk a piacon, akkor volt olyan potenciális beszállító, akitől azt a választ kaptuk, hogy ha ekkora mennyiségre van szükségünk, akkor vásároljunk egy bányát, mert ez a mennyiség konkrétan egyéves termelésnek felel meg.

L. P.: És nem is a 8000 volt az eredeti mennyiség, hanem több.

Lendvai Péter

S. Cs.: Végül a Kárpátok túloldaláról, a román oldalról jött az anyag. Akkor szembesültünk azzal, hogy a szomszédaink hogyan gondolják a mérettűréseket. Maradjunk abban, hogy nem teljesen úgy, ahogy mi. Aztán vannak látványlépcsőink, ahol az andezit alá még a lépés hangcsillapitására egy hanggátló alátétet kellett beépíteni.

MAÉP: A lépcsőméretet ki határozta meg? Eléggé kényelmetlen a járás rajta.

S. Cs.: Ezen sok vitánk volt a tervező úrral is. Az volt az elképzelése, hogy azt az ívet, ami végigvonul az épület külső felén, ugyanúgy belül is szerette volna végigvinni. Ezért van az, hogy amit lépcsőnek nevezünk, csak az OTÉK-tól való eltérési engedéllyel valósulhatott meg, arra hivatkozva, hogy ez valójában nem egy lépcső, hanem egy szobor, ezt egy szoborként kezeljük. Én meg is barátkoztam vele, három éve járok rajta le-fel, eleinte nehezen ment, mindig lépést kell váltani.

MAÉP: Még nem beszéltünk a gépészetről, ami egy ekkora föld alatti terekkel rendelkező épületnél alapvető fontosságú.

S. Cs.: Igen, van egy hatalmas gépészeti rendszerünk, 40 ezer légköbméteres légkezelők. Mivel az egész épületnek nincs természetes szellőzése, ráadásul a föld alatt vagyunk, ezért őrült levegőmennyiséget kell megforgatni.

L. P.: Ráadásul a műtárgyak elhelyezése miatt a páratartalmat szűk keretek közt kell tartani.

S. Cs.: Annyira kicsik a rendelkezésre álló épülettechnológiai terek, hogy sokszor tényleg szó szerint kúszni-mászni kell, hogy egy-egy berendezéshez odaférjen az ember.

Még a fénytechnikáról érdemes szólni, amivel én nem találkoztam még ezelőtt. Ez a világításvezérlő rendszer, egy Casambi nevű rendszer, amelynek elődjét a Nokia kezdte el fejleszteni valamikor a 2000-es évek elején. Egy kiállítás fényviszonyait a sínes rendszerben lévő lámpákkal egy telefonról be lehet állítani, a színhőmérsékletet, a fényerőt, gyakorlatilag mindent. Színképeket lehet hozzáadni egy gombnyomásra, és ha a kiállítás úgy kívánja, váltani lehet közöttük.

MAÉP: Mi lehetne a végszó?

S. Cs.: Van egy dolog, amiről beszélni kell, és szerintem ez legalább annyira fontos, mint az eddigiek. Szerintem mérföldkő volt, a mi pályánkon biztosan, de úgy gondolom, hogy a hazai építőiparban is, a BIM-modellezésnek a kitüntetett szerepe. E technológia hiányában, túlzás nélkül állíthatom, hogy nem lehetett volna jelenlegi formájában megvalósítani a tervezett létesítményt. Olyan sorrendiséget kellett fölállítani a kivitelezésnél, amit tervekből önállóan nem tudtunk volna megcsinálni. Ha a tervezők próbálták volna elmagyarázni, nem biztos, hogy le tudták volna ezt így írni. A BIM modell nálunk egy léptékváltás volt. Úgy gondolom, hogy ez a jövő. Most léptünk be a 21. századba mi, ezzel az épülettel. Ezzel együtt a tágabban értelmezett szakma számára is kinyílt egy olyan lehetőség (az építészek és a kivitelezők előtt), aminek nem tudjuk, hogy hol a határa. A lehetőségeknek innentől tényleg csak az emberi fantázia szab gátat.

2022. május 30. Épületfotók: Magyar Építő, interjú fotók: Horváth Barnabás. Megjelent a Magyar Építő Fórum 2022. nyári (No. 86) számában